Borszékről a világ legjobbjai közé – beszélgetés Sárpátki Tamással

Gyökerekről, kitartásról, válogatott mezről és arról, hogy egy kisvárosból is el lehet jutni a legmagasabb szintig

Vannak történetek, amelyek nemcsak a sportról szólnak. Nemcsak gólokról, mérkőzésekről, eredményekről vagy világbajnoki pillanatokról. Hanem arról az útról is, amely egy ember mögött van: családról, gyerekkori emlékekről, csendes támogatásról, lemondásokról, nehéz napokról és arról a belső erőről, amely újra és újra előrevisz.

Sárpátki Tamás neve sokak számára ma már a magyar jégkorong-válogatotthoz és a világbajnokság hangulatához kapcsolódik. Számunkra, borszékiek számára azonban ez a történet még személyesebb. Mert az ő útjában ott van Borszék is: a nagyszülők háza, a téli havazás, a kályha melege, a nyári séták, a gombászás, a jó levegő és az a különleges nyugalom, amelyet ő maga így fogalmazott meg: Borszék számára olyan, „mintha minden nap vasárnap lenne”.

A vele készült beszélgetésben nemcsak a sportolót szerettük volna megismerni, hanem az embert is a mez mögött. A fiút, aki gyerekként még egyszerűen csak élvezte a játékot. A fiatalt, aki sok munkával, áldozattal és kitartással egyre közelebb került az álmaihoz. És azt a válogatott játékost, aki ma is szerényen, tisztelettel és felelősséggel beszél arról, honnan indult, kik segítették, és mit jelent számára képviselni mindazokat, akik otthonról is figyelik és támogatják.

Borszék, ahol „minden nap vasárnap”

Amikor Tamást arra kértük, idézze fel az első borszéki emlékeit, nem a sporttal kezdte. Hanem a családdal. A gyerekkorral. Azokkal az apró, mégis mélyen megmaradó pillanatokkal, amelyekből később az ember sokszor észrevétlenül is erőt merít.

Egyik első emléke egy téli utazáshoz kapcsolódik. Szülei Csíkszeredából vitték őt és húgát Borszékre, a nagyszülőkhöz. A gyerekek hátul feküdtek az autóban, a ledöntött üléseken, miközben odakint erősen havazott. Megérkezés után a nagy hóban futkostak, hógolyóztak, majd amikor már teljesen átfáztak, bent, a jó melegben, a kályha mellett melegedtek újra.

„Ez szép emlékként maradt meg bennem” – idézte fel Tamás.

A borszéki gyerekkorhoz számára a nagyszülők szeretete is erősen kötődik. Nagymamája mindig töltött tojással várta, mert tudta, hogy az a kedvence. A hátsó ablak alatt pedig meghagyta neki a fenyőalja gombákat, hogy ő szedhesse le, majd együtt süssék meg.

Gyerekként nagyon szeretett Borszékre járni, főként a nagyszülők és az unokatestvérek miatt. A nyarak jó hangulatban teltek: sok időt töltöttek kint a szabadban, jó levegőn, gombászni jártak, a barlangoknál sétáltak, és egész nap játszottak.

„Borszéken mindig olyan volt, és még mindig így érzem, mintha minden nap vasárnap lenne. Minden nyugodt, ki lehet kapcsolódni, és nem kell a hétköznapi dolgokkal foglalkozni. Szerintem Borszék nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára nyugodt személyiségnek mondhatom magam.”

Ez a mondat talán az egész beszélgetés egyik legszebb gondolata. Mert nemcsak egy helyről szól, hanem arról is, hogyan tud egy város, egy családi közeg, egy gyerekkori környezet beépülni az ember személyiségébe.

A játék szeretetétől a profi pályáig

Sárpátki Tamás története nem úgy indult, hogy gyerekként már pontosan tudta: egyszer világbajnokságon fog szerepelni. Egyszerűen szerette a sportot. Szerette a mozgást, a játékot, a kihívást.

Gyerekként szülei teniszezni és hokizni is vitték. Mindkét sportot szerette, egy idő után azonban dönteni kellett. Akkori jégkorongedzője jelezte, hogy ha komolyan szeretné folytatni, választania kell, mert a két sport együtt már nem fér meg egymás mellett.

Végül a hoki mellett döntöttek.

„Akkor még nem tudtam, és nem is terveztem, hogy nagy sikereket fogok elérni hokisként. Csak élveztem, amit csinálok, és az elég is volt.”

2010 körül jött el az a pont, amikor a család úgy döntött: ha többre szeretné vinni, Magyarországra kell mennie. Székesfehérvárra került, kollégiumban lakott, és sok szabadidejét plusz edzésekkel töltötte. Két gyerekkori barátjával, Csíki Zoltánnal és Reisz Áronnal rengeteget dolgoztak külön is.

Ez a munka később kezdett eredményt hozni: beválogatták a magyar válogatottba, megnyerték az osztrák bajnokságot, jól ment neki a játék, és egyre inkább érezte, hogy jó úton halad.

„Akkor kezdtem úgy érezni, hogy ebből nagy dolgokat is ki lehet hozni.”

Amit a nézők ritkán látnak

Kívülről a sport gyakran a meccsnapokról szól. A gólokról, a győzelmekről, a közönségről, a válogatott mezről. De egy sportoló életének nagy része nem a reflektorfényben történik. Hanem hajnalban, edzésen, utazás közben, rehabilitáción, vagy éppen olyan napokon, amikor nincs kedve továbbmenni, mégis megteszi.

Tamás szerint minden profi sportoló rengeteg áldozatot hoz. Miközben mások nyaralnak, buliznak vagy pihennek, a sportolók gyakran edzenek vagy mérkőzésekre utaznak. A jó teljesítményhez oda kell figyelni az alvásra, a regenerációra, az étkezésre és arra is, hogyan kezeli az ember a hullámvölgyeket.

Voltak nehéz időszakok az ő pályáján is: formahanyatlás, amikor nem úgy ment a játék, ünnepi mérkőzések, amikor nem lehetett hazamenni a családhoz, sérülések és hosszú, fájdalmas rehabilitációk.

„A legtöbben csak azt a 60 percet látják a jégen, de mögötte rengeteg munka van. Korai kelések, napi edzések, utazások, lemondások, és sokszor olyan időszakok, amikor sérülten vagy fáradtan is dolgozni kell tovább.”

A sikerek mögött ott vannak azok a napok is, amikor nincs kedve edzeni az embernek, mégis végigcsinálja. Tamás szerint ezt a kitartást és következetességet látják a legkevésbé az emberek, pedig talán ez a legfontosabb része annak, hogy valaki eljusson a profi szintig.

Mindezek ellenére soha nem gondolta komolyan, hogy abbahagyja.

„Mindig megvolt bennem a játék iránti szeretet. Amíg ez így marad, addig fogok játszani.”

Mit jelent a válogatott mez?

Egy válogatott mez soha nem csak egy sportfelszerelés. Különösen akkor nem, ha valaki gyerekkora óta álmodik róla.

Tamás számára a magyar válogatott meze egyszerre jelent büszkeséget, megtiszteltetést és felelősséget. Gyerekkorában titkos célja volt, hogy egyszer magyar színekben játszhasson egy világbajnokságon. Sokáig azonban ez csak távoli álomnak tűnt számára.

Aztán eljött a pillanat, amikor először felvehette a válogatott mezt, és ott állhatott a csapattal a himnusz alatt.

„Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez valósággá vált. Eszembe jutott az a sok munka, áldozat és nehézség, amin keresztülmentem, hogy eljussak idáig.”

A mai napig büszkén és megtisztelve veszi fel a magyar válogatott mezét. Közben azonban érzi a felelősséget is, hiszen tudja, hogy sokan figyelik és támogatják otthonról.

„Ilyenkor nemcsak magamat képviselem, hanem valamilyen szinten Erdélyt, a szüleimet, a korábbi edzőimet és mindazokat, akik hozzájárultak ahhoz, hogy idáig eljussak.”

Ebben a mondatban benne van mindaz, amiért ez a történet Borszék számára is fontos. Mert amikor egy helyi kötődésű sportoló a világ legjobbjai között játszik, az nemcsak egyéni siker. Az közösségi büszkeség is.

Világbajnoki pillanatok: győzelem, gól és közös himnusz

A világbajnokság minden sportoló életében különleges állomás. Tamás számára sem egyetlen pillanat miatt marad emlékezetes, hanem az egész élmény miatt: a csapat, a közönség, a színvonal, a hangulat és az érzés miatt, hogy sikerült helytállni a világ legjobbjai között.

A Nagy-Britannia elleni 5–0-s győzelem kiemelkedő emlék maradt számára. Tudták, hogy ez döntő jelentőségű mérkőzés lesz, ezért az egész csapat mindent beleadott. Külön öröm volt számára, hogy a sora kétszer is betalált.

A mérkőzés végén a magyar himnusz a szurkolókkal együtt különösen szép pillanat volt. Ráadásul a családja is ott volt a helyszínen.

„Tényleg egy tökéletes nap lett belőle.”

A Németország ellen szerzett világbajnoki gól szintén személyes célként élt benne. Szeretett volna betalálni, és amikor ez sikerült, másnap többször is visszanézte a gólt.

„Nagyon jó érzés volt. Az viszont kár, hogy azt a meccset végül elvesztettük.”

Amikor arról kérdeztük, mi marad meg benne leginkább ebből a világbajnokságból, nem egyetlen gólt vagy konkrét pillanatot emelt ki. Inkább az egész élményt.

„Azért mentünk, hogy bent maradjunk a világ legjobbjai között, és ez sikerült. Jó volt látni, milyen magas szinten vannak a többi csapatok, és az egész mezőny, a szervezés és a szurkolás is elképesztő volt. Minden meccsen 8–10 ezer néző előtt játszhattunk, ami rengeteget adott hangulatban is.”

Számára ez egy másik szint volt: profi közeg, hatalmas közönség, nagy tét, és annak az érzése, hogy egy gyerekkori álom valóra vált.

Nyomás, izgalom és belső egyensúly

A pályán minden gyorsan történik. Dönteni kell, reagálni kell, ütközni kell, és közben ott van a nyomás is. Egy világbajnokságon pedig minden pillanatnak nagyobb súlya van.

Tamás erről is őszintén beszélt. Fiatalabb korában sokat foglalkozott azzal, mi lesz, ha hibázik, vagy mit gondolnak majd mások. Az évek során azonban megtanulta, hogy arra kell koncentrálnia, amire valóban hatása van.

„Minden cserében próbálom a legjobbamat nyújtani, és segíteni a csapatot bármilyen módon.”

Azt is elmondta, hogy nagyobb meccsek előtt ő sem mindig teljesen nyugodt. Van benne izgalom, hiszen tudja, hogy nemcsak magát, hanem az országot is képviseli. Ez nagyobb felelősséget jelent, de közben nagyon jó érzés is.

„Nekem az segít, hogy nem akarok többet csinálni annál, mint amire képes vagyok. Megpróbálom a saját játékomat játszani, és kihozni magamból a maximumot.”

Ez a hozzáállás sokat elárul a sportolói érettségről. Nem a tökéletesség hajszolásáról beszél, hanem arról, hogy az ember a saját feladatára figyeljen, és abban adja a legtöbbet.

Üzenet a borszéki fiataloknak

Amikor egy borszéki gyerek ma látja Sárpátki Tamást a világbajnokságon, könnyen megfogalmazódhat benne a gondolat: talán innen is el lehet jutni messzire. Ezért különösen fontos volt megkérdezni tőle, mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik most keresik a saját útjukat.

Tamás válasza egyszerű, őszinte és erős:

„Higgyenek önmagukban.”

Ő maga sem gondolta gyerekként, hogy egyszer idáig eljut. Kisvárosból indult, és sokáig nem hitte volna, hogy egyszer világbajnokságon játszhat a magyar válogatottban.

„Nem volt mindig könnyű az út, de ha valaki szereti, amit csinál, és hajlandó dolgozni, küzdeni érte nap mint nap, akkor sokkal többre képes, mint gondolná. A legfontosabb talán a kitartás és az akarat.”

Ez az üzenet nemcsak sportolóknak szól. Hanem minden fiatalnak, aki valamit szeretne elérni. Aki néha bizonytalan. Aki kis helyről indul, de nagy álmai vannak. Aki még nem tudja pontosan, meddig juthat, csak érzi, hogy érdemes dolgoznia érte.

Az ember a mez mögött

A beszélgetés végén azt is szerettük volna megtudni, mit szeretne Tamás, hogyan lássák őt az emberek nemcsak sportolóként, hanem emberként is.

A válasza talán éppen azért erős, mert nem akar többnek látszani annál, aki.

„A pályán kívül sem érzem magam többnek másoknál. Szerintem ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki más. Szeretném, ha az emberek szerény, tisztelettudó embernek látnának. Fontos, hogy a sikerek ne változtassák meg az embert.”

Ez a gondolat méltó lezárása ennek a beszélgetésnek. Mert Sárpátki Tamás története nemcsak arról szól, hogy valaki eljutott Borszéktől a világbajnokságig. Hanem arról is, hogy közben megőrizte azt az emberi egyszerűséget, amely talán éppen azokból a gyerekkori gyökerekből táplálkozik, amelyekről a beszélgetés elején mesélt.

A nagy hóból, a kályha melegéből, a nagymama töltött tojásából, a borszéki nyarakból, a gombászásból, a barlangok melletti sétákból és abból a különös nyugalomból, amelyet ő így fogalmazott meg:

Borszéken olyan, mintha minden nap vasárnap lenne.

És talán éppen ez az, amitől ez a történet nemcsak sporttörténet, hanem borszéki történet is. Egy út története, amely emlékeztet bennünket arra, hogy a nagy álmok mögött mindig ott vannak a csendes kezdetek. Hogy a kitartás, a munka és az alázat messzire vihet. És hogy egy kisvárosból is el lehet jutni a világ legjobbjai közé, ha az emberben megmarad a szeretet, a hit és az akarat.